Az ösvény tovább kanyargott az erdő mélyén.
A köd már nem volt olyan sűrű, mint korábban,
de még mindig csak néhány lépést engedett látni előre.

A Kereső lassan haladt.
Nem tudta, mi történik vele.
Csak azt érezte, hogy valami már nem ugyanaz.

A vezető csendben lépkedett mellette.
Nem kérdezett.
Nem magyarázott.
Mintha tudná, hogy vannak dolgok, amelyeket mindenkinek magának kell meglátnia.

Hosszú idő után az ösvény egy tisztásra vezetett.
A tisztás közepén egy tó feküdt.
A víz felszíne mozdulatlan volt —
olyan sima, mintha nem is vízből lenne,
hanem valami régi emlékezetből.

A Kereső közelebb lépett.
És lenézett.

Először a saját arcát látta.
Aztán a kép megmozdult.
Nem változott meg teljesen —
csak valami nem stimmelt.

A tekintet más volt.
A tartás más volt.
Valami idegennek tűnt benne.
És valami különösen ismerősnek.

A víz felszínén apró repedések futottak végig.
Nem a tavon.
A képen.
Azon a képen, amelyet önmagáról hordozott.

A Kereső összerezzent.

A repedések mentén régi mondatok sejlettek fel.
Elvárások.
Szerepek.
Másoktól kapott történetek.
Olyan gondolatok, amelyeket annyiszor ismételt magának,
hogy már a sajátjának hitte őket.

A víz újra megmozdult.
A képek elmosódtak.
Majd ismét összeálltak.
De már nem ugyanúgy.

A Kereső nem értette pontosan, mit lát.
Csak azt érezte, hogy valami lassan szétesik.
És valami más készül a helyére.

– Mit jelent ez? – kérdezte végül.

A vezető a tóra nézett.
– Nem mindennek kell azonnal nevet adni.

A válasz nem nyugtatta meg.
De nem is vitatkozott vele.

Még egyszer lenézett a vízre.
A repedések eltűntek.
A tükör bezárult.
A tó felszíne ismét sima lett.
Mintha semmi sem történt volna.

Mégis tudta, hogy valami megváltozott.
Nem a tóban.
Hanem benne.

A tisztás lassan elmaradt mögöttük.
A Kereső egy ideig még visszanézett.
Aztán továbbindult.

De a kérdés vele maradt.
És az út tovább hívta.